Az előző századforduló és a ma Magyarországa között sok az azonosság - állítja Szécsi Noémi, akinek Régen minden lánynak jutott férj című kötete a XIX-XX. század legismertebb nőalakjai mellett nehéz sorsú cselédlányok, munkásnők és prostituáltak életébe is bepillantást ad.

HVG: Nőkről nehezebb írni, mint férfiakról, szegény nőkről pedig még nehezebb - mondta korábban. Új könyvével mintha mégis ez lett volna az egyik célja.
Szécsi Noémi: Amikor majdnem tíz éve megjelent az első ismeretterjesztő könyvem, a Géra Eleonórával írt A budapesti úrinő magánélete, kaptunk kritikákat, hogy a szegényebb sorsú nők kimaradtak belőle. Bosszankodtam, hiszen ez nem úgy működik, hogy bemegyek a levéltárba és leakasztom egy munkásnő naplóját vagy egy cselédlány levelezését. Az úrinőkről könnyebb írni, mert róluk sokkal több úgynevezett egódokumentum áll rendelkezésre, naplók, levelezések, amelyekben megmutatják a személyiségüket, életüket. A nőtörténeti kutatáshoz sok kreativitás kell, kitalálni, mit lehet forrásként használni. Az utóbbi években kísérleteztem ezzel.

HVG: De ha ezek a szakácsnők, cselédek, munkásnők, lelencházban felnőtt lányok nem írtak magukról semmit, akkor miből indult ki?
SzN: Mindig azokhoz kell folyamodni, akik róluk írtak. Ezek a nők néha maguk sem tudtak írni-olvasni, nemhogy a hozzátartozóik, akiknek írtak volna. Nem tartozott a napi rutinjaik közé a feljegyzések készítése, a levelezés, ahogy egy közép- vagy felső osztálybeli nőnek a XIX. században már igen. Pár sort írtak egy képeslapra, vagy megkértek másokat, hogy írjanak helyettük levelet. Fontos forrásom volt az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma rendelési naplója, aki ingyen kezelt alacsony sorsú nőket. De az anyakönyvek, munkakönyvek, cselédkönyvek, a kéjnők nyilvántartásai is mind róluk mesélnek - helyettük.