Arról kezdtünk beszélgetni Schiller Mariannal, az ismert magyartanárral, hogyan kell és lehet az iskolában bemutatni a gyerekeknek a friss Nobel-díjasunkat, de az oktató gyorsan eljutott odáig, hogy a magyartanítás mai rendszere végtelenül álságos: abban a diák, a tanár és az oktatásvezetés is hazudik.

- Azt gondolom, hogy az irodalomtanításban mindenki hazudik. A tanárok azt hazudják, hogy megtanítják, a gyerekek azt hazudják, hogy elolvasták, az oktatásirányítás pedig azt hazudja, hogy ez a nemzetnevelés. Én meg azt gondolom, hogy ez hazaárulás.

Egyrészt azért, mert hazudunk, másrészt pedig attól, hogy rengeteg adatot, esetleg egyes történetek szereplőinek a nevét belenyomjuk a gyerekek fejébe, attól ő még nem kerül közelebb semmihez. Az alaptantervben szereplő művek döntő többsége ráadásuk nagyon régi, olyan nyelven írták, hogy az külön nehézséget okoz a diákoknak a megértésben. Ebből természetesen nem az következik, hogy akkor ne olvassunk, hanem az, hogy keveset, de elmélyülten olvassunk. És inkább próbáljuk megérteni, hogyan működött a nyelv, mit jelentett egy szó, milyen környezetben használják azt.

Annak nincs értelme, hogy kilószámra hordjuk a diákoknak a régi szövegeket. A mai gyerekek számára már a 20. század elején írtak is régi szövegek. Kosztolányit se értik. Örkény egyperceseit sem értik meg, ha nem segíti őket ebben valaki. Az egypercesek akkor születtek, amikor a mostani gyerekek nagyszülei. Azért az egy történelmi távolság. Krasznahorkai ugyan ma van, de nem mindenkinek való. A magas művészet eleve sosem mindenkit érint. Sosem jár és járt mindenki múzeumba, operába. Irtó jó lenne, ha így lenne. De nincs így. És nincs is ennek megágyazva. Ritka az olyan iskolai környezet, amiből utána a gyerekek szívesen mennének koncertre, múzeumba.