A múlt-jelen-jövő idővonalat érdemes itt alapul venni. A múlt arra vonatkozik, hogy mostanra a foglalkozásunk hivatássá vált-e számunkra? Elkötelezettek vagyunk-e, vagy csak a megélhetésért csináljuk? A hivatás vonatkozik az elkötelezettségre, arra, hogy azt érezzük legbelül, "ez vagyok én", "erre lettem teremtve". Az is fontos, hogy ha történik velünk valami, akkor azt a helyzetet miképpen fordítjuk saját javunkra (egy példa: motorbalesetet szenvedett az illető, és a felépülés időszakát arra használta, hogy átképezze magát új szakmájára. Sikerült, és most már a szakma egyik legjobbja...).
Ennek következő lépése a jelen, amikor is az, amit teszünk a munkahelyünkön, az része az identitásunknak, annak, akik vagyunk: fontos számunkra, amit dolgozunk, büszkék vagyunk arra, ahogyan végezzük a munkánkat. De! Ne csontosodjon meg ez az identitás, mert igaz az a mondás, hogy 'akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz'. Azaz, legyen fontos, legyünk rá büszkék, de ne váljon szemellenzővé a munkánk, akár azt okozva, hogy munkatársainkat, akikkel együtt kellene működnünk, mert a siker kulcsa a közös munka lenne, lenézzük stb.
Végül a jövő: személyes jövőképünkben benne van-e az, amit most csinálunk, vagy valami teljesen más irányt mutat? Azért fontos, hogy egy irányba mutasson a jelen-képünk a jövő-képünkkel, mert a közte lévő eltérés adhat nekünk inspirációt arra, hogy továbblépjünk.
A múlt-jelen-jövő gondolat persze nem áll messze az önmegvalósítástól, hiszen annak lényege, hogy az ideál-énünket, a jövőképünket igyekezzük elérni - azaz életutunkról, és annak folyamatában történő tanulásainkról, tapasztalásainkról szól.