A világ egyik vezető közgazdasági folyóiratában (The Review of Economics and Statistics) nemrég megjelent történeti és ökonometriai elemzés, amelyben a szerző (Fabian Waldinger) azt vizsgálta, hogy minek volt pusztítóbb hatása a német és osztrák tudomány fejlődésére, ezen belül a fizikai, kémiai és matematikai kutatásokra:
- az, hogy a szövetséges légierő 1940-45 között rendszeresen bombázta, sok esetben földig rombolta a német és osztrák városokat, és így az egyetemek matematikai, fizikai és kémiai fakultásainak épületei néhol teljesen megsemmisültek,
- vagy annak, hogy a náci Németország 1933. április 7-i törvénye szerint minden zsidó származású közalkalmazottat, közöttük az egyetemi professzorokat, egyetemi oktatókat el kellett bocsátani.
Eredményül azt kapta, hogy a bombázások hatásai eltörpültek a humán tőkét ért sokkhoz képest. Akár ha amplitúdóban, akár ha a hatás tartósságában mérjük ezt. Míg a fizikai tőke 10 százalékának megsemmisülése 0,05 szórásegységgel csökkentette a tudományos kibocsátást (ha ezt az egyszerűség kedvéért a publikációk számában mérjük), addig a humán tőkében bekövetkezett 10 százalékos sokk ennél négyszer-hatszor nagyobb negatív hatást okozott, és 0,2-0,3 szórásegységgel csökkentette ugyanezt.
Érdekesség: az 1960-70-es években az egyetemek újjáépítésével, új egyetemi épületek felépítésével javultak a bombázásban érintett tanszékek feltételei, ami pedig éppen a tudományos produkció javulásával járt 1970 után. Szóval ekkorra a 1940-45-ben tönkrebombázott tanszékek kerültek előnybe azokkal szemben, amelyeket nem vagy alig érintettek a bombázások.
Minél magasabb kvalitású volt az elbocsátott tanár, annál nagyobb volt a sokk hatása az adott egyetemi tanszék későbbi publikációs aktivitására. Az elsőrangú tudósok nagy vonzerőt gyakorolnak más elsőrangú tudósokra is, hogy együtt dolgozzanak, kutassanak. Az ilyen tudósok elmenekülésével ez a vonzerő megszűnik. Másrészt az elsőrangú tudósok a kutatói utánpótlásra is nagy hatást gyakorolnak, az egyetem előtt állókra, akik azon gondolkoznak, hogy milyen pályát válasszanak.
Ezért felmerül: minél inkább sikerül NER-kompatibilissé tenni az MTA-hoz tartozó kutatóhálózatot, annál inkább sérül a kutatás szabadsága és észszerűsége, és minél inkább sérül e kettő, annál inkább beindul a nemzetközi reputációval rendelkező, vezető kutatók elvándorlása, illetve megáll a korábbi években tapasztalható visszavándorlása.