Ugyanez a rendszer az, amely magát politikai projektté emelve, és az állami apparátus felhasználásával vagy foglyul ejtésével - a minél kisebb állam mítoszának megfelelően -, ha volt is, a hatékonytalanságig leépíti azt az univerzálisan kifeszülő jóléti védőhálót, annak mindenféle intézményrendszerét, amelynek többek között a nők elleni erőszak áldozatainak is érdemi segítséget kellene nyújtania.
Ne felejtsük el, hogy ebben a szektorban is jellemzően nők dolgoznak, méltatlan körülmények között, alulfizetve, túlórázva, megbecsültség nélkül, és teljesen védtelenül azzal szemben, ha az ugyanennek a rendszernek kitett, segítségre váró ügyfél (devizahitellel a nyakában, lakhatási válságtól sújtva, gyerekeinek kiemelésével fenyegetve) fizikai erőszakot követ el velük szemben, ami az életükbe kerül.
Az idei 16 akciónap középpontjában álló intézményi árulás sem egyszerűen arról szól tehát, hogy pont azok a szervezetek, intézmények és az ott dolgozók, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy az áldozatok érdekében és védelmében hatékonyan járjanak el, hagyják cserben a nők elleni erőszak áldozatait, és így erősítik meg a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét.
Az intézményi árulás egyik előszobája, amikor az intézmények és az ott dolgozók munkájának alapvető feltételei sem biztosítottak, amikor nincs idő és energia hatékony továbbképzésre. Amikor olyan működési módra vannak rákényszerítve, erőforrás hiányában az ott dolgozók, amely futószalagszerű, a túlterheltséget teszi normává, és így kódolja az elégtelen fellépést, az áldozat teljes magára hagyatottságát és a totális bizalomvesztést a segítség nyújtására hivatott szervekben.
A szakirodalom strukturális erőszakként tartja számon mindazt, amit ebben az írásban illusztrálni igyekeztem.