Ha nem volna Covid, akkor szabadon lehetne ölelgetni a könyvtárosokat, de most inkább arra biztatlak benneteket, hogy legalább virtuálisan küldjetek egy-egy ölelést kedvenc könyvtárosaitoknak, mert nem kérdés, hogy megérdemlik! Both Gabi írása az "ölelj meg egy könyvtárost!"-nap alkalmából.

Nyüzsgő gyerek voltam, nem fértem a bőrömbe', de a suliban, ha szünet volt, többnyire rohantam a könyvtárba, és alig akartam meghallani a csengőt, ami sajnos mindig azt jelentette, hogy vissza kell menni az órára.

Emlékszem, mennyire varázslatos élmény volt, amikor először jártam könyvtárban. (Hetvenes évek eleje, elég kis település.) El sem akartam hinni eleinte, hogy ennyi könyv létezik a világon. A falunkban nem volt könyvesbolt. (Egyébként tudtommal ma sincs, bár már nem falu, nem is nagyközség, ahogy akkoriban hivatalosan nevezték, hanem város.)

Imádtam a könyvek illatát, a hívogató csendet, a tapintható nyugalmat, na meg a rengeteg könyvet. De a könyvtárosokat szerettem a legjobban. Mindig volt idejük, kedvük és türelmük válaszolni a kérdéseimre. Komolyan vettek. (Akkoriban nem volt még ennyire általános, hogy egy gyereket komolyan vesznek a felnőttek.)

Szenvedélyesen és szinte válogatás nélkül elolvastam mindent, ami kicsit is érdekesnek tűnt. És engem minden nagyon érdekelt. (Kivéve a tananyagot, pláne a reáltárgyakból feladott tanulnivalókat.) ...