Ha kritikusan akarom nézni, akkor a következőket látom:
- A beszerzéseket egy adminisztrátor, ügyintéző simán tudja kezelni
- A szolgáltatások (tartalmi, formai feltárás, tudománymetriai szempontú feldolgozás, tájékoztatás) nagy része megfelelő eszközök (dinamikus és teljes szövegű tartalmakat kezelő alkalmazások, arra épülő mesterséges intelligenciával dolgozó megoldásokkal, ld. még a LibraryThing új, de még ChatGPT3-ra épülő kísérleti megoldása link ) megoldható emberi erőforrás nélkül is
- A helyben használat nagyszerűen megoldható RFID/NFC chipekkel, amelyek a regisztrációt, beléptetést, dokumentumok megtalálását, használatát és visszavételét tökéletesen megoldják, akár teljesen automatizáltan is (... ha már egy pici bicskei gyógyszertár is meg tudja ezt oldani, akkor igazán nem lehet nagy kihívás egy országos vagy akár csak városi hatókörrel rendelkező intézmény számára sem)
- A távoli használat esetében (és itt elsősorban az adatbázisokra gondolok) igazából sok esetben úgy kell már most is bizonygatni, hogy de könyvtári szolgáltatásról van szó (legalábbis az ELTE-n, ahol kari vagy egyetemi szintű VPN ...)
- Az öncélúan túlbonyolított szoftvereket és azok felületeit már a könyvtárosok sem tartják olyan jó ötletnek, mint egykor, de még mindig ragaszkodunk ahhoz, hogy csak és kizárólag a 66 $xy mezőben lehet a szerző lábméretét megadni, mégpedig a születési anyakönyvi kivonat 3. lábjegyzetéből csak, és kizárólag (és ehhez képest csapnivaló a könyvtári katalógusok tartalma) - előbb-utóbb kikerülhetetlen lesz, hogy ergonomikus, könnyen kezelhető felületek legyenek, ha ugyan ezeket nem gépi interfészek fogják váltani
- Tudomásom szerint nemigen, vagy csak nagyon kevés mérés van arra, hogy az iszonyat mennyiségű munkával létrehozott meta-/bibliográfiai adatbázisok tartalma mennyire és milyen módon vannak kihasználva, azaz hogy a végtelenül precíz, részletes és pontos leírások tényleg érdekelnek-e bárkit is a könyvtárosokon kívül, ha egyébként a felhasználók megtalálják a keresett információkat
- És akkor van az az érv, de hogy a könyvtárossal lehet beszélgetni.

Tudom, hogy ez egy elég pesszimista megközelítés, de egyrészt a közelmúltbéli válságok sorozatára adott megszorítások és azok valószínűsíthető preferenciáira (ahol a kultúra kifejezetten hátul áll a hát-ezt-muszáj-megmenteni sorrendben - jöhetne ide is akár az obligát Móra-idézet a fociról és a könyvtárakról), az USA-ban jelenleg is zajló, és cseppet sem szívderítő tendenciákra (lásd még ostoba bigottok, cenzúra, könyvbetiltás és könyvtárak bezárása címkék) gondolva, másrészt még csak tanácstalan kérdés formájában sem találkoztam eddig azzal, hogy mégis, mit tudunk mi, mint könyvtárak kezdeni a Fortepan-Arcanum jelenséggel.