Egy készülő könyvből: Az irodalomtanítási módszerek természetesen több szempontból értékelhetők, vizsgálhatjuk azt, hogy a későbbiekben melyik módszer eredményez nagyobb tudást, és azt is, hogy melyekkel nagyobb az esély, hogy a későbbiekben a diákból olvasó felnőtt legyen.
... Majdnem 700 embert interjúvoltak meg -- akik ezeknek a tanároknak voltak a diákjai -- arról, hogy most milyen gyakran olvasnak. Többszintű elemzések azt mutatják, hogy az irodalomtanítási modellek közül a diák centrikusabbak eredményeztek később gyakoribb olvasást. Akik inkább tanár centrikus modell alapján tanultak, felnőtt korukban kevesebbet olvasnak.
A szakemberek általában a diák-, olvasóközpontú szemléletet tartják jónak az oktatásban. ... A fenti tanulmány, akárcsak több hasonló kutatás is ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy az osztálytermekben, a diákközpontú irodalomtanítási, irodalmi nevelési oktatási stílus jobb kognitív teljesítményekhez és érzelmi viszonyuláshoz (Den Brok, 2001), és ami meglepőbb, szélesebb spektrumú tudást eredményez. (Tynjala, 1999). Az ilyen típusú oktatási módszer továbbá lényegesen jobban támogatja az irodalmi művek feldolgozása, olvasása által a gyerekek szociális érzékenységének kialakulását, fejlődését, mások véleményének tolerálását (Purves, 1973).
-- Az várható, kitalálható volt, hogy többet olvasnak, akiknek nem előadássorozat formájában, hanem tevékenységek alapján tanítanak irodalmat, de az azért döbbentett, hogy ez utóbbiak az ismeretek szintjén is sokkal többet tudnak felnőttként. Az egész hátterében azt látom, hogy mivel az irodalom sajnos folyamatosan veszíti el társadalom alakító, -összetartó funkcióját, ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet olvasnak a népek, ezért az iskolában is kihúzták a szőnyeget alóla. Vagyis régen, mikor mondjuk társadalmi esemény volt egy népszerű író új könyvének megjelenése, akkor beszéltek róla az utcán, munkahelyeken. Mivel az irodalom olvasása gyakorlott és gyakori cselekmény volt, volt mihez kötődni az irodalomelméletnek, -történetnek. Most meg nincs. Élő jellege eltűnt, egyre inkább élettelen tantárggyá silányul a gyerekek szempontjából (is). Tehát: minél inkább elméletileg, régi művek alapján tanítják, annál gyorsabban és jobban veszíti a társadalmat összetartó, nemzeti és egyéb identitásalakító, pótolhatatlan gondolkodásfejlesztő funkcióját. Kár! (Steklács János)