A KIT-ben többször értelmeztük a hazai könyvtárakra a közepes fejlettség csapdáját link , mely oktatásunkra is érvényes. Lannert Judit oktatáskutató az okokról is szól (MG):
- [A legfrissebb hazai PISA-eredményekről azt gondolom,] amit a közepes fejlettség csapdájának hívunk (kevéssé fejlett országokban egy gyors gazdasági fejlődési szakasz után, elérve egy közepes jövedelmi szintet, lassulás következhet be, ami után nehéz a magasabb jövedelmű országok csoportjába való átlépés - szerk.): nincs katasztrófa, ott vagyunk az átlag körül, de innen nem tudunk kitörni, szóval nincs miért hátradőlnünk. Hogy mondjak erre egy példát, van egy olyan adat, ami azt mutatja, hogy a tanulók hány százaléka teljesít legalább egy területen kiválóan, és hány százalék az, aki mind a három területen (matematika, olvasás, természettudomány) nagyon rosszul teljesít. A magyar adat nagyon érdekesen alakul, és ezt már a 2018-as méréseknél is láttam: az alulteljesítők szempontjából ott vagyunk az OECD átlagánál, a jól teljesítők aránya viszont az átlag alatt van. Az OECD-átlag 16 százalék, míg a legjobban teljesítők aránya nálunk csak 13 százalék. Miközben a kormány a tehetséggondozás fontosságát harsogja, egyáltalán nem vagyunk jók benne. Míg alul stabilizálódott az alulteljesítők aránya, fölül romlik a helyzet. Ez pedig egyértelműen a pedagógusminőséggel van összefüggésben, mert ha egyre alacsonyabb képességű emberek mennek el tanárnak, akkor egy bizonyos szint felett a korrepetálás vagy magolás erőltetésével már nem lehet továbbfejleszteni a tehetségeket. Van egy-két "keltető" elitgimnázium Magyarországon, de ezzel ez ki is merül.

... lehet bízni a pedagógusokban és a szülőkben is, és nyugodtan csinálhatnák autonóm módon az iskolát. De nálunk nincs autonómia, nincs a tanároknak idejük, hogy egymástól tanulhassanak, szóval minden, amit a kormány tesz hozzá, az inkább gát, mint segítség ebben a rendszerben. Az, hogy az eredmények nem lettek olyan rosszak, az a kormánytól független tényezőkön múlott. Az ő fejükben az van, hogy azért kell a totális kontrollt kialakítani, mert a pedagógus, a szülő és a gyerek, ahol tehetné, biztosan átverné a rendszert. De ezt azért gondolják így, mert saját magukból indulnak ki. Közben pont nem ez a helyzet, és ha engednének az autonóm törekvéseknek, rájönnének, hogy ez a rendszer amúgy is teljesen rendezett, és épp a szabadság hiányzik belőle, nem pedig a kontroll. Ha ez megvalósulna, talán ki tudnánk lépni a közepes fejlettség csapdájából is. Ha a tanárok több lehetőséget kapnak, hogy kreatívak legyenek, már azzal sokat lehetne a rendszeren dobni. De persze, tegyük hozzá, a szakmai autonómia akkor ér valamit, ha felkészült a tanár.